A fehér borítós, angyalian kevés és néhol bátortalanul vérszegény unalomba fulladó „Onani” után nagy örömmel és bizalommal tettem lejátszómba ezen újra hosszú nevű kiadványt. „A Do Angels Never Cry, And Heaven Never Fall?” címében hasonlít a kilencvenes évek metál világának tendenciájára, ahol a borítón csak a zord időben kardot ragadó nagyszakállú vikingek mögötti erdő biodiverzitása változott, a lemezcímeket meg a „warrior”, „death”, „blood” tetszőleges variációiból lehetett kirakni. Az ORE-nél is fontos szó az „angel”, „heaven” és a „fall” valamint a képi világot meghatározó nőiség és szexualitás szimbólumok, vagyis az alkotók nem változtattak a régi recepten. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy mindig igényesen és nagy kreativitással alkották meg a sokszor nehezen dekódolható, néha meglepően direkt lemezborítóikat.
A most tárgyalt CDM négy dalt tartalmaz, az első a címadó, a második annak akusztikus változata. Erős visszatérés a az „Apocalips”, a „Four” és a „Satyriasis” világához. Távoli dobok, idegen zajok, megragadó ének és dinamikus csillogás. Az akusztikus változat is abszolút értékelhető, torzított női hangfoszlányokkal, zongorával és erősebb gitár kísérettel. A hasonlóság értelemszerűen komolyan érezhető, de más szöveggel és apró változtatásokkal egy új szám lehetősége is potenciálisan benne van.
A harmadik felvétel a „Reaping the Fallen, the Second Harvest” mely csak címében hasonlít a “Reaping the Fallen, the First Harvest-re” , zeneileg egy teljesen másik világot fest elénk. A folytatás kevésbé bizarr, lelassult, valódi magasságokkal és mélységgel. Remek étvezető a záró, valódi önfeldolgozáshoz.
Utolsóként hallható a „Who Stole the Sun” parafrázisa a „Who Stole the Song”. Azért hozzáteszem, hogy egy saját dalait sűrűn átértelmező alkotó mögött nem mindig a hozzátenni vágyás örök kínját, hanem a szorgalmasan gyarapodó ki nem fizetett közüzemi számlákat vélem látni. Ez esetben azonban távolról sem erről lehet szó, a „Who stole the Song” egy működőképes és némiképp szükséges önlélekrajz, ami az eredetileg is zseniális dalból egy majdnem új, ám letisztultabb, csendesebb hallgatnivalót csinált.
Ha nem is avatja ezen lemez Tomast egy priapuszi lakoma fenegyerekévé, de az öngyönyört propagáló „Onani”-val szemben ezt a kiadványt legalább ketten élvezik, ahol a másik fél a hallgató.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
