E-tropolis 2024 | beszámoló

A múlt hétvége elektronikus robajjal kezdődött Németországban, az oberhauseni Turbinenhalle tiszteletreméltó termei megremegtek és hogy a robbanás igazán kövér legyen, az E-tropolis érzés mindkét csarnokot átjárta és felmelegítette a látogatók szívét. A rendezők péntek este egy ingyenes előpartival kedveskedtek nekünk, ahol a jobbnál jobb talpalávalót a Haujobb-os/Covenant-os Daniel Meyer és Torben Schmidt a Suicide Commando-ból szolgáltatta. Számunkra picit zörgős volt Daniel szettje, így dj váltáskor eltettük magunkat másnapra.


Az idei fesztivált szombat kora délután a svéd Sturm Café nyitotta meg a nagyszínpadon. A duó a régi iskola EBM új hullámjának egyik első bandája volt, a 2000-es évek elején jelent meg a Spetsnaz, az Ionic Vision és a Dupont mellett. 2001-ben alakultak, amikor Jonatan és Gustav gyerekkori barátok úgy döntöttek, hogy hardveres szintetizátorokból, dobgépekből és Akai samplerekből származó hangokkal fognak zenélni, amiket egy 1986-os Atari 1040ST számítógéppel szekvenáltak. Sajátos hangzást alkottak, amikor a 2000-es évek elejének elektronikus hangzásának ötleteit ötvözték a korai EBM/Indusztriál szcéna inspirációjával. Zenéjüket leginkább úgy lehet leírni, hogy egyik lábuk a basszusgitáros EBM-ben van, a másik pedig a fülbemászó dallamokban, egy kis adag Neue Deutsche Welle-vel. A korai óra ellenére hatalmas pogózás alakult ki az olyan dalokra, mint a „Stiefelfabrik”, a „Koka Kola Freiheit”, valamint a nagy sikert arató „Scheissnormal” és „Europa”. A banda kiállt a zeneiparban uralkodó angol nyelv dominanciája ellen és minden dalát németül készítette el.


Tovább fokozta a hangulatot az utánuk következő Rroyce. A 2013-ban alapított dortmundi trió megannyi díjat begyűjtött már (első helyezett „Legjobb Gothic Wave Banda”, második helyezett „Legjobb Electropop Banda”, harmadik helyezett a „Battle of the Bands" olvasói verseny keretében), sikerük azóta is szakadatlan. A hangzás kétségtelenül az elektromos 80-as éveknek szólt, a dalok átmentették a wave-elektró-szintipop csodás éveinek hatását a modern korba. Az énekes már az elején megragadta a közönséget és a legjobb szórakozást kínálta nekünk. Az olyan számokon, mint a „Parallel Words”, a „The Principle of Grace" vagy a közönségkedvenc „Who Needs?” túl nehéz volt egy helyben állni, körülöttünk mindenki táncolt. Amikor a szett véget ért az „I Like It When You Lie”-al, tudtuk, hogy korán kelni mindenképpen megérte!

A kisszínpadon máris az Oberer Totpunkt, azaz Bettina Bormann hamburgi dalszerző/énekesnő és Michael Krüger multiinstrumentalista/zeneszerző projektje, akik az elektró, wave, EBM és rock elemeket egyesítették a német szövegekkel. Míg a hangkoncepciót a sötét, morbid hangzásvilágok és Michael masszív ütemei irányították, az éneklést felváltották a frontnő apokaliptikus szavalatai. Élőben duóként vagy mint most is, más zenészekkel együtt léptek fel és adták elő „Rattenfänger”, „Dia de los Muertos” és „Krieger” számaikat.

Sok látogató lelkesedett a nagyszínpadon zenélő hamburgi Sono iránt. Az együttes 2001-ben alakult, a nevük olaszul vannak-ot jelent. A banda stílusilag a pop, a house és az elektró között mozgott. Ez a sokszínűség jelentős számú rajongót biztosított nekik a különböző zenei szcénákból. A trió nem csupán a szintetizátortechnikára támaszkodott, ugyanis az énekes hozta a kötelező gitártrükkjeit is, míg Florian és Martin úgy modulálta a szinti hangjait, mint az igazi raverek. Az olyan számok, mint a „New Kid In Town”, a „Keep Control” és a „Better”, túlzás nélkül modern klasszikusnak mondhatók, bár nekem a dalok már kicsit trance-esek voltak, de sokan együtt énekeltek és táncoltak a menő ütemek és trendi dallamok ritmusára. 

Megkezdődött a kisteremben a délutáni torna. A chemnitzi Accessory a kemény elektróütésekkel megmozgatta a tömeget. Még nem volt olyan zsúfolt a színpad előtti terület, de a jelenlévők jól kihasználták a teret a táncra. Az ötletgazda Dirk Steyer tele volt energiával, újra és újra ösztönzött minket a mozgásra az olyan számokkal, mint a „Tanzrichtung Vorwärts”, „Voran” vagy a klubkedvenc „Tanzflächenmann”. Egy csipetnyi aggrotech, EBM hatások és fülbemászó, hajtós darabok kerültek felkínálásra, előremutató táncirányzattal, mindig az ütemet követve. Sajnos az élő dob szinte teljesen elnyomta nemcsak az énekes hangját, de a szintit is, nem is értettük miért kell a dob egy elektronikus fesztiválra, vagy ha már van, miért ennyire hangos?

A Ruhr-vidék sötét elektró-trióból duóvá vált S.I.T.D. a taposó középtempós ritmusok és a trance-melodikus párnák kombinációjával a különösen táncrajongó látogatókat csábította a nagyterembe és masszív teljesítményt nyújtott. Thomas Lesczenski egészségügyi okok miatt pár hónapja kilépett az együttesből, helyét senki nem vette át, a fiúk folytatták tovább ketten. Frank D'Angelo elbújt az almája mögé, a frontember, Carsten Jacek pedig sokszor előre jött a nagyszínpadon és többször is behajolt a fotósárokba, hogy énekeltesse a közönséget. A rajongók megvadultak és olyan slágereket ünnepeltek, mint a „Greater Heights”, a „Rot”, a „Richtfest”, a „Snuff Machinery” és elsőként mi hallhattuk az új számot, a „Brieselang”-ot is. A koncert egy órás volt, de a közönség izzadt és lihegő arcán látszott, hogy legalább kétszer hosszabb is lehetett volna. Talán nem véletlen, hogy a fesztiválon az ő fellépésükön volt a legnagyobb tömeg, alig tudtuk beverekedni magunkat előre.

A Non Human, azaz az NNHMN egy berlini sötét elektronikus zenei duó, amely hangulatos és provokatív zenét hozott létre gazdag és felvillanyozó szinti vonalakkal, lüktető ritmikus groove-okkal és kísértetiesen csábító énekhangokkal a kisszínpadon. Lenyűgöző vintage expozíció igazi minimalista megközelítéssel. A tipikus dallamfüzérek, száraz pergők és jeges szekvenciák a 80-as éveket idézték. Mindegyik szám („Hungrige Liebe”, „Arabische Ritter”, „Gloomy Heart”, „Tomorrow's Heroine”) egy hihetetlen sötét elektronika szilárd alkotása, amely a coldwave, a post-punk, a minimal-szinti és más kapcsolódó műfajok között ingadozott. A szintetizátorok által vezérelt produkciót Lee lenyűgöző énekhangja vezette, melynek csábító és gúnyos előadásmódja elkerülhetetlenül magával ragadó volt.

Svédországban nagy hagyománya van az elektronikus hangzásnak, de nagyon kevés művész volt képes úgy ötvözni a kalandos hangzási megközelítést és a pop-érzékenységet, mint a nagyszínpadi Kite. A zenekart 2008-ban alapította Nicklas Stenemo énekes, aki Växjö kisvárosában nőtt fel és olyan együttesekben kezdte pályafutását, mint a Melody Club és a The Mo, valamint Christian Berg billentyűs, aki a még kisebb városból, Tranåsból származott. Már az első daluk, a Ways to Dance azonnal klubsláger lett. A nagyteremben létrehozták a dübörgő szintetizátorok és a lüktető ütemek sötét csodaországát, tele fenséges dallamokkal, amit gyakran olyan bandához hasonlítanak, mint az Ultravox. Koncertjeik látványos fényekről, lélegzetelállító vetítésekről és táncolható dalokról („Jonny Boy”, „Changing”, „True Colours”, „Dance Again”) híresek. 

Ami a színpadképet illeti, ennek pont az ellenkezője következett. A kisteremben játszó francia Potochkine ugyanis megelégedett a laptoppal, a keverőgéppel, két mikrofonnal (az egyik a zengető/visszhangozó effektussal) és egy képernyővel, ahol 50 percig nem villogott semmi, csak a zenekar neve. De ki panaszkodhat erre, amikor olyan erőteljes hangzás szabadult a közönségre? A dark wave, a dark technó és az EBM közé sorolható ütemek a belső fedélzeten kalapáltak. Pauline frontnő énekelt, sikított, vinnyogott, sóhajtozott és arra is időt szánt, hogy meglátogassa az első sorokban állókat és úgy táncoljon, mint a közönség a találóan elnevezett „Pogo” közben. Ha friss, lendületes elektronikus hangzásra vágysz és nincs gondod a francia nyelvvel erősen ajánlott a duó, akik újra feltalálták az EBM-et a technó, a szintipunk és a cold wave izzó feketeségén. A színpad a lábuk alatt szinte szakrális hellyé változott, táncra késztette a transzba lépett testeket a „Possédée”, „La Féte de Narcisse”, „Les Chevaux”, „Je Deteste Attendre” dalokkal.

A nagyszínpadon a belga Suicide Commando durva elektró hangzást adott elő csúcsformában és  picivel több mint egy órás kirándulást mutatott be az 1986 óta keletkezett zenei alkotásain keresztül. Az – időnként felkavaró – videóvetítésekkel alátámasztott olyan számok segítségével, mint a „Cause of Death:Suicide”, „God Is In The Rain”, „Hellraiser”, „The Devil”, „Dein Herz, Meine Gier” Johan van Roy és az öngyilkos kommandója igazán nagy sikert aratott. A már több mint 30 éve elektró-indusztriális úttörő nagyszerű műsort adott elő, amiből tényleg semmi sem hiányzott. Sem a karizmatikus frontember, akinek a vigyora valahogy a Batman-féle Jokerre emlékeztetett, sem a nagyon kidolgozott fény- és színpadi show. A basszusok masszírozták az izmainkat, határozottan újra megtalálhattuk az E-tropolis mottóját: Bässer, Härter, Lauter, azaz basszusosabban, keményebben, hangosabban! Az énekes a zeneiparban eltöltött hosszú idő ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak és tele energiával ugrált a színpadon. Mivel a 70 percre ütemezett játszási idő túl rövid volt ahhoz, hogy tükrözze Johan kreatív fázisát, nem volt habozás a dalok között, egyik szám követte a másikat. A frontember egy kacsintással fejezte be a sorozatot a „Die Motherfucker Die”-val, de szerencsére senki sem követte ezt a kérést.

Siettünk át a kisszínpadra, ahol már a Frozen Plasma játszott. A német elektropop zenekart 2005-ben alapította Felix Marc és Vasi Vallis. Mindketten más zenekarokban is tevékenykednek és szólóművészként is aktívak. Felix (Diorama) állt az akció középpontjában, énekelt és táncolt a színpadon, míg Vasi Vallis (NamNamBulu, Reaper) a szinti mögött állt és a hangokért felelt. A frontember megígérte a közönségnek, hogy az egy órás műsor alatt emelni fogják a terem hőmérsékletét és folyamatosan kérte is a tömeg csatlakozását, amit természetesen szívesen teljesítettek a jelenlévők. A sok tánc és az olyan slágerek, mint a „Tanz die Revolution”, „Warmongers”, „Gefühlsmaschine”, „Maniac”, „Crazy”, „Irony”, „Murderous Trap” teljesen felforralták a koncert végére a Turbinenhalle kistermét. 

Máris kezdett a nagyszínpadon a Covenant. Eskil Simonsson zeneszerző, Joakim Montelius programozó és szövegíró, valamint Clas Nachmanson billentyűs 1986-ban egyesítették erőiket a svédországi Helsingborgban. A zene a futurepop, trip-hop, ambient, dance és drum and bass keveréke. Bár a hangzás minden albummal változott egy kicsit, de mindig elektronikus maradt. Számos slágerük miatt nehéz elképzelni nélkülük a klubokat és a dance listákat. A színpadot nagyon durva köd borította, ami makacsul ottmaradt a koncert alatt is. A fények is oly erősen villogtak, hogy az összes fotós szeme kifolyt fényképezés közben. A rajongók ujjongva üdvözölték a zenészeket. Eskil Simonsson jó hangulatban volt, de a hangja nem volt olyan különleges élőben azon az estén, legalábbis nem úgy, ahogy az ember általában ismeri. A közönség kissé megosztott volt az előadással kapcsolatban. Egyes rajongók szerint az énekes időnként néhány szöveget el-elfelejtett. Nem rajongóként szerintem ezt egyáltalán nem vetted észre. Mások viszont meglehetősen rossznak találták a teljesítményt és nem igazán ugrott át mindenkinél a szikra. Hát igen, rajongónak kell lenned ahhoz, hogy megkedveld a banda nagyon kísérletező élő hangzását, főleg, mióta Herr Myer is a csapatot erősíti. De néhányan nagyszerűnek tartották, szurkoltak, táncoltak, tapsoltak, együtt énekeltek és ráadásokat követeltek, különösen a régebbi daloknál („Dead Stars”, „20 Hz”, „Ritual Noise”, „Wir Sind Die Nacht”). Az utolsó „Call the Ships to Port” volt természetesen a csúcspont, mindenki ismerte a dalt és egytől egyik bulizott rá.


Közvetlenül ezután a fesztivál rászabadította a táncdiktátort a tömegre. A kisszínpad utolsó fellépője volt Thomas Rainer ipari projektje, a Nachtmahr, ami rekordidő alatt valóságos lavinát indított el, amely az osztrákot egyenesen a német alternatív slágerlisták élére katapultálta. Elektronikus és nyers, igazi zenei háború a táncparketten, amely egyenesbe hozta a lábakat, amikor a táncdiktátor engedelmességet parancsolt a kemény ütemekkel a klubszínpadon. A csarnok nagyon gyorsan megtelt és persze a tömegben akadt néhány egyenöltözékes szurkoló is. A színpadon transzparenseket állítottak fel, a háttérben videóképernyő volt, két egyenruhás táncoslány helyezkedett el a színpad jobb és bal oldalán és zászlókat lobogtattak, vízipisztollyal lövöldöztek vagy éppen egymást kötözték meg. Mindenki folyamatos mozgásban volt az olyan táncolható dalokra, mint a „Tanzdiktator”, „Beweg Dich!”, Mädchen in Uniform”, „Can You Feel The Beat?”, „Feuer frei”, „Mein Name”, „El Chupacabra”, „Katharsis”, „BoomBoomBoom”.

Az idei rendezvényt az angol Nitzer Ebb zárta a nagyszínpadon. 1982-ben alakultak Essexben régi osztálytársak által, szerintük a zenekar neve nem jelent semmit. A banda két gyilkos számának köszönhetően vált ismertté, amelyeket Phil Harding PWL producerrel vettek fel 1985-ben – a Let Your Body Learn és a Warsaw Ghetto. Ezzel felkeltették a Mute kiadófőnök, Daniel Miller figyelmét, majd felvették a That Total Age című kultikus albumot, amelyet a Murderous és a Join In The Chant klasszikusok követtek. Turnéztak a Depeche Mode-dal, úttörő DJ-kre és producerekre, valamint olyan bandákra voltak hatással, mint a Smashing Pumpkins vagy a Nine Inch Nails. 1995-ben szétváltak, de a ritka élő fellépések miatt mindig újra összejöttek, majd 2006-ban újraalakultak. Az EBM-veterán banda megjelenése nem maradt kritika nélkül. Néhányan túl lágynak érezték a programjukat, míg mások az újdonságokat ünnepelték és azt, hogy a zenekar megmutatta korántsem öregedtek meg. Éppen ellenkezőleg, ritkán látni valakit olyan vidám és pozitív energiával pörögni a színpadon, mint Bon Harris-t, aki az énekes szerepét töltötte be, ugyanis Douglas McCarthy betegség miatt hiányzott. Pedig sokan reménykedtek benne, hogy ott lesz, mint pár nappal előtte Hollandiában. Ez egyesek kedvét szegte és inkább a kezdődő afterpartit választotta, vagy az ételstandok utolsó morzsáit pusztította el. Másoknak ez sem rontotta el a szórakozását, örültek kedvencüknek, ünnepeltek és tisztelegtek isteneik előtt. Mr. Harris-t Daniel Meyer helyettesítette a szintik mögött és így adták elő a „Control I’m Here”, „Getting Closer”, „Shame”, Join In The Chant”, „Let Your Body Learn”, „Murderous” slágereket. A másfél órás műsor egy órás lett, nem tudni, hogy a kevés rajongó miatt vagy Bon nem tudta/akarta eljátszani a teljes showt.
A koncertek után pedig aki még bírta szuflával, annak a Nachtmahr-os és Grausame Töchter-es Thenia nyomta az elektró, indusztriál és EBM legjavát.

A fesztivál az elektronikus zene legkülönbözőbb aspektusait vegyítette egy energikus egynapos eseményben, amely a klasszikus EBM-et, a hard indusztriál és cyber hangzásokat, a szintipopot és az alternatív dance fellépéseket szintetikus hangok lüktető folyamában ötvözte. Kluborientált, táncolható és megalkuvást nem ismerő elektronikus rendezvény, ami minden évben kiemelt esemény a Ruhr-vidéken. Az elektró-indusztriál szimpatizánsai évről-évre özönlenek Oberhausenbe, ami azt jelentette, hogy a város megtelt és volt, aki kezdetben elakadt a forgalmi dugókban, majd a parkolóhely keresése is nehézkes volt a kocsival érkezőknek.
 

A beltéri helyszínek nem csak az időjárástól függetlenek, számos egyéb előnyük is van: minden zenekar sötétben lépett fel, így a zene és a fényshow különleges hangulata teljes mértékben kibontakozhatott. A zenekarok élő hangzásukat még erőteljesebben és lenyűgözőbben tudták bemutatni a teremben hangerő- és basszuskorlátozás nélkül. Míg a nagyobb kültéri fesztiválokon az éjszakai pihenés miatt csak maximum éjfélig tartanak koncerteket, a csarnok zárt termei lehetővé tették, hogy minden banda sokkal tovább játsszon és a fellépések utáni after a kora reggeli órákig tarthasson. A látogatók jó hangulatot varázsoltak, a zenekarok választéka változatos volt, mindenki talált kedvére valót. Azok számára, akik inkább pihentették volna a lábukat vagy éhesek voltak, a harmadik teremben voltak ételpultok elfogadható választékkal és fesztiválárakkal. Természetesen itt sem maradhattak el a különféle árusító standok, amelyek a rendezvény saját márkás merch termékei mellett kínáltak böngészést és vásárlást. A számos előnyök mellett továbbra is vannak még hátrányok: hajnalban már nincs étkezési lehetőség és a megmaradt bónokat továbbra sem váltják vissza, amit most legalább kiírtak, hogy úgy vásároljunk be belőle, hogy lehet rajtunk marad.

A nap végén már hirdették az E-tropolis fesztivál következő évi fellépőit, ami már most kecsegtető számunkra is. 
A jegyárusítás már elindult. Találkozzunk jövőre is Oberhausenben! Ki tart még velünk? Mi biztosan ott leszünk! 

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2024. 03. 10. - 06:13 | © szerzőség: Kovács Edina