A Wyatt E. zenéje nem egyszerűen hallgatnivaló, hanem beavatás egy elveszett világba. A belga formáció a drone doom és az ambient határvidékén mozog, ahol az idő szinte megszűnik létezni. Kompozícióik lassan hömpölygő hangfolyamok, amelyek inkább idéznek, mint mesélnek.
Hangzásukban keleti motívumok, ősi hangszerek és sivatagi atmoszférák rétegződnek egymásra. A Exile to Beyn Neharot és az Āl bēlūti dārû egyaránt egy mitikus narratíva darabjai. Ez a narratíva Mezopotámia romjai közé vezet, ahol az istenek már csak visszhangként léteznek.
A Wyatt E. zenéje nem kínál kapaszkodókat: nincs refrén, nincs hagyományos ének. Helyette mély, pulzáló rezgések és szertartásszerű ismétlések uralják a teret. A hallgató nem kívülálló marad, hanem részévé válik ennek a rituális élménynek. Koncertjeik inkább szertartások, mint hagyományos fellépések. A monotonitás itt nem hiány, hanem eszköz: transzállapotot idéz elő. A hangzás egyszerre archaikus és időtlen, mintha egy ősi civilizáció üzenete lenne. A Wyatt E. a neofolk peremvidékéről nézve is izgalmas kitérő a sötétebb, meditatív hangzások felé.
Azoknak szól, akik nem dalokat keresnek, hanem élményt. És akik hajlandók elidőzni a csend és a zaj határán, ahol a zene már inkább rítus, mint forma.
